Az angol származású Roger Bacon (1214-1294) ferencrendi szerzetest tiszteljük a szemüveg felfedezőjeként. Ugyanis Olaszországban a könyveinek a hatására, az első, szövegre helyezhető olvasó lencsék készültek el, Alessandro di Spina firenzei mester kezei által az 1280-as években. A szem előtt való rögzítése a látást javító lencséknek sok nehézséget okozott, mivel értékük jelentős volt eleinte, valamint könnyen eltörhettek, sérülhettek a leejtésükkor.
Először említést csak az 1200-as, valamint 1300-as években találhatunk a szemüvegről az orvosi irodalomban. Még csak domború lencsét tudtak csiszolni, valamint nem ismerték a dioptria fogalmát sem. Aki vásárolni szeretett volna magának egy szemüveget, az válogathatott magának a vándorárusok készletéből.
Először Benjamin Franklinnak jutott eszébe egy gyakorlati továbbfejlesztés, aki két különböző törőerejű fél lencse egy keretbe erősítésével próbálkozott egy bifokális szemüveget készítve el így, amelynél a felső lencsét a távolra nézéshez, az alsót pedig az olvasáshoz lehet használni. Az orvostudomány külön tudományágává vált a szemészet az 1800-as évektől, ugyanis a szem szerkezete, valamint a látás fiziológiája megismerhetővé vált Hermann von Helmholtz (1821-1894) munkája révén.
A szem fénytörését vizsgálta a svéd származású Allvar Gullstrand (1862-1930), aki 1911-ben Nobel-díjat is kapott a munkájáért. a mai Zeiss gyár őse Jénában megalakult 1884-ben három kiváló szakember Carl Zeiss, Ernst Abbe, valamint Otto Schott közreműködésével. Ez a gyár széles tömegek számára a szemüveget elérhetővé tette a lencsecsiszolás ipari szintű megvalósításával. Kimagasló eredményeket ért el a szemüveglencsék csiszolásának technikájában Richard Rohr (1868-1940), a Jénai Egyetem optikai tanszékének professzora. A szemüveglencse-gyártást a MOM honosította meg Magyarországon. Jelentős kapacitással rendelkeztek a Vaskapu utcában is a Csörsz utcai törzsgyár mellett. A mátészalkai zöldmezős beruházással bővítették kis a termelést a hatvanas évek közepén.
Csak napjainkban elfogadott, valamint természetes, hogy a napszemüveget viselni kell önként, valamint dalolva. Száz évvel ezelőtt a betegség, valamint az öregség jelképe volt a sötétített lencse, amely legalább olyan divatos, mint egy járókeret, vagy egy faláb. Napjainkban azért a helyzet más már egy kicsit, ugyanis az elegancia, a szexisség, a titokzatosság emblémája lett a napszemüveg.
Aki tudja azt, hogy milyen érzés a cipőkre, vagy a táskákra rákattanni, az tisztában van valószínűleg azzal is, hogy milyen érzés állni egy napszemüvegekkel teli állvány előtt.
Annál, hogy kell, a napszemüveg szenvedélyre sincs jobb magyarázat. Azért is kell persze, hogy megvédje a nap káros sugarai ellen a szemünket, de sokkal több ennél ez a furcsa történettel bíró divatobjekt. De egy tárgyból, ami korábban gyógyászati segédeszköz volt, hogy hogyan lett a divatozók szenvedélyének a tárgya?
Kezdetben nem sok köze volt a divatozáshoz a napszemüvegeknek. Például az eszkimók találták fel a közel sem stílusos elődjét a mai napszemüvegek a hóvakság ellen. Keskeny lyukakat vágtak az elejtett fóka csontjába, amelyen keresztül nézni tudtak, majd a szemük elé helyezve a különleges szemüvegszerű tárgyat a fejükre kötözték.
Ennél Néró császár néhány fokkal elegánsabb megoldást alkalmazott a Római Birodalomban. A látását erősítette smaragdlencsével a rövidlátó uralkodó, hogy a gladiátorok küzdelméről le ne maradjon.
Csontokból, kőből, valamin zöld „üvegből” szemüvegkezdemények készültek már nem sokkal a középkor után is. Ezeket viselték azok, akiknek az erős napfényre érzékeny volt a szemük, gyulladt volt, vagy a látásuk volt gyenge. De az emberek egyhangúan utálták a szemüvegeket.
Ráadásul az UV védelemhez közük nem volt ezeknek, a lencséknek. Akkoriban a divatot az uralkodó osztály diktálta, őket utánozni próbálták az alacsonyabb néprétegek, már amennyire nekik azt megengedték. A nemesek kalappal, kesztyűvel, kendőkkel, ruhákkal védekeztek, így viszont ők a napról, valamint a szemüvegekről hallani sem akartak.
A sötétebb szemüvegek megjelentek a 20. század elején, a technológia fejlődésének hatására, amelyek nemcsak jelen voltak hamarosan, hanem népszerűvé is váltak. Az embereknek gondolniuk kellett arra, az autóra cserélt hintók, valamint a homokfutók miatt, hogy védeniük kell a látószervüket is a hirtelen megnőtt sebesség, a menetszél, a napfény, valamint a por ellen.
Az első világháború előtt, alatt, valamint után ráadásul megváltozott számtalan dolog is, köztük a szépségideál is. Az anyukák már nem kaptak repülősó után a nap barnította bőr láttán, divat lett sportolni, valamint még az egészséges életmód is divat lett. A minőségi termékek jelentek meg az olcsó napszemüvegek, valamint szemüvegek helyett.
Az olyan vállalkozások, mint jénai Carl Zeiss, aki a mai napig a legnagyobb nevek között van, a nemzetközi szintéren is egyre ismertebb az 1920-as években. Egyike volt azon cégeknek, amelyek szemüvegeket készítettek a finoman csiszolt üvegből, aminek szemellenzőt erősített az oldalára, a kerete pedig egy könnyű anyagból készült. Magával hozta egy teljesen más típusú szemüveg kultuszát a második világháború előestéje. A törhetetlen napszemüveget, amely már szűrte az UV fényeket is 1936-ban kifejezetten pilótáknak készítette a Bausch & a Lomb cég.
Az akkori pilótafülkék vonalvezetését követte a szemüveg jellegzetes cseppalakja. már Ray-Bannek nevezték 1937-ben az aviátor szemüveget, amely a háború előtt a szinonimája volt a sugárvédelemnek, valamint a háború után a kiharcolt szabadság és életöröm szimbólumává avanzsált, amely a hős pilóták közbenjárásával jött létre.
Azzá a luxussá vált mindenki számára az ötvenes, hatvanas években a napszemüveg, amit magának megengedhetett szinte mindenki, még ha a drága ruhára nem is telt. Viszont össze lehetett spórolni azért lényegesen könnyebben egy elegáns napszemüvegre.
Azután az illető úgy vigyázott rá, mint a szeme világára. Olyat tett 1958-ban a híres Rodenstock, mint addig senki. Az első volt ez a cég, amelyik a napszemüvegeit kezdte el reklámozni. Ráadásul bevetett olyan hírességeket, mint Sophia Loren, vagy Brigitte Bardot, akiket a nők követtek volna akár vakon is, nemhogy napszemüvegben.
A hírességeket abban nagyban segítette egyébként a napszemüveg, hogy az utolsó négyzetcentiméternyi magánéletüket megőrizhessék maguknak, ugyanakkor az imidzsükhöz is hozzájárult. A sötétített lencse nélkül Jackie Kennedy, John Lennon, Karl Lagerfeld, vagy Presser Gábor szinte elképzelhetetlen volt.
A rossz látáshoz napjainkban már semmi köze a napszemüvegeknek, viszont elfelejtenünk nem szabad azt, hogy elsődlegesen miről is szól. Mert azért az igaziak a megfelelő védelemmel ellátott lencsék, a stílus kifejezése, valamint a titokzatosság megőrzése mellett. Ne hagyjuk azt, hogy akkor eluralkodjon rajtunk a gyűjtőszenvedély, amikor napszemüveget választunk. Sokkal fontosabb a szemünk védelme, mint a kialakítása a stílusunknak.
1893-ban a brit tudós, William Freese-Greene már három dimenzióban szkeccseket rögzített. A lényege az elméletének az, hogy hasonlóan az emberi látás mechanizmusához, a jelenetet rögzíteni kell két kamerával, amelyeket megfelelő szögben helyezetek el, majd egy alkalmas eszköz segítségével, ami korábban sztereoszkóp, majd egészen napjainkig egy 3D szemüveg volt, az illúziója valósul meg a térbeli film befogadásának a néző fejében. Tényleg nem tegnap született meg az ötlete a háromdimenziós filmnek, mivel a 3D technikájával kísérletezett többek között Auguste Lumiere is, aki egy vérbeli tudós, valamint elkönyvelték a film feltalálójának is. A háromdimenziós változatát A vonat érkezése című filmnek1903-ban be is mutatta, amely különösebb visszhang nélkül, viszont már figyelemre méltó önmagában is, hogy a vetített mozgóképnek már 3D változata létezett az első, fizető közönség előtt.
Érdekes viszont még az is, hogy a filmesekre rá tör hozzávetőlegesen harminc évenként a háromdimenziós láz. A megteremtésére a 3D-s blockbusternek számos, ám többnyire elvetélt kísérlet született meg a '20-as, majd az '50-es, valamint a '80-as években is. Abban egészen biztos volt mindenki az '50-es évektől kezdve, hogy a harmadik dimenzió vászonra varázsolásától várhatjuk az újabb nagy, technikai alapú megújulást a hang, valamint a színek megjelenését követően. Azért eltúlzott volt ez a várakozás, mivel 3D-filmek szüntelenül készültek eközben is, illetve a térbeliség illúzióját adni sikertelenül, viszont szorgosan próbáltak „hagyományos” technológiával készült sikerfilmek átalakításával. Példának okáért a háromdimenziós változatát a Gyilkosság telefonhívásra című krimijének Alfred Hitchcock is elkészítette, viszont elsikkadt egy időre az alkalmas vetítőtermek híján a premier, valamint csak jóval később, csekély érdeklődés mellett, 1980-ban mutatták be a filmet a közönség előtt. A háromdimenziós mozgókép történetének a további meglehetősen abszurd motívuma az volt, hogy a makói születésű André de Tóth, aki vak volt az egyik szemére, rendezte meg 1953-ban az első nagyobb költségvetésű 3D-filmet, amely a Viaszbabák háza címet kapta. Tehát a háromdimenziós filmjét elkészítette a térbeli effektusok percepciójára képtelenül. Azonban egy másik, magyar filmrendező, Bodrossy Félix az '50-es években, a térhatású film, valamint mozi kifejlesztésére itthon jelentős kísérleteket folytatott.
Azon túl, hogy harmincévenkénti feltámadásából, valamint halálából a 3D-filmeknek levonhatunk szinte már misztikus következtetéseket, már egészen érthető napjainkban az a tény a filmtörténeti perspektívában nézve, hogy az időről időre megújuló térhatású próbálkozások átütő sikert miért nem tudtak elérni.
A kétdimenziós film eszköztárát „tökéletesítette”a hangnak a '20-as években, majd a színnek a megjelenése harminc évvel később. Olyan effektus ez kettő, amely egy történet dramaturgiájába beépülni volt képes magától értetődőbb módon, valamint jóval kisebb költségekkel persze, mint a háromdimenziós ábrázolás. Ráadásul a filmalkotók kezébe adott egy már mind a hang, mind a szín önálló, a társművészetekben kipróbált dramaturgiai eszköztárat, míg nem beszélhetünk hasonlóról a 3D kapcsán.
Napjainkban egy soha nem látott visszaesést mutat a moziforgalmazás, így tehát a filmiparnak valamivel muszáj előrukkolnia, ami a vetítőtermekbe visszacsábítja a nézőket.
Úgy néz ki nagyon, hogy ez a valami pedig a soha nem látott dömpingje lesz a háromdimenziós filmeknek. Viszont így, ha az áttörése a 3D-s moziknak most sem történik meg, akkor soha. Az összes projektjét, amely mintegy tizenöt film, 2009-ben a Dreamworks, Steven Spielberg cége, a háromdimenziós technikával készíti, sőt már a Madagaszkár 2 is, a tavalyi legjobbjuk, elsősorban sikereit aratta a 3D-s vetítésre specializált IMAX-mozikban. Bár jóval magasabbak még mindig a költségek, mint egy olyan film esetében, amit hagyományos technikával készítettek el, lényegesen köszönhetően kisebbek a digitális technikának, mint például a '80-as években, az IMAX-mozik születése idején.
Lassan azon is ideje lenne elgondolkodnunk, hogy a háromdimenziós technikának milyen dramaturgiai következményei lehetnek. Ugyanis dominálnak a természetfilmek, valamint az egyéb tudományos ismeretterjesztő munkák a legutóbbi 3D-moziláz óta, ami a '80-as években kezdődött el, amelyet az IMAX-generált leginkább.
Többek között egy dél-afrikai szafariról, a Nemzetközi Űrállomásról, egy mélytengeri kalandokról, vagy éppen a NASCAR-ról, az amerikai autóverseny sorozatról filmet vetítettek a budapesti IMAX-moziban is. Az a következtetés sem túl vakmerő, hogy a közös nevezője az említett alkotásoknak az, hogy rendkívül látványosak, így arra szolgáltatnak kiváló alapot, hogy vizuális erejét, lehetőségeit mutathassa meg a 3D-s film, mint médium. A mozik hőskorában sem volt ez másképp, ugyanis azt az egy dolgot demonstrálták voltaképpen a Lumiere-filmek, hogy mozog a kép. Azt pedig hajtogatják szüntelenül a 3D-filmek, hogy térben mozog a kép.
Viszont amint egyértelművé válik ez, valamint érdekes lesz már nem csak maga a médium, azaz elsősorban nem a látvány szenzációjára gyűlnek össze a nézők. Hanem egy konkrét, viszont nem mellékesen jegyet váltanak egy térhatású filmre, akkor a filmesek számára kínál határtalan lehetőségeket a 3D technika, miközben felvet számtalan elméleti kérdést is. Például az egyik legfontosabb problémája a modern filmelméletnek az, hogy miként épül fel a filmes elbeszélés tere.
Kristin Thomson, valamint David Bordwell elmélete szerint, akik a kortárs teoretika csúcsszerzőinek számítanak, a három dimenzió, tehát a térbeliség illúzióját teremti meg a kétdimenziós film olyan kompozíciós eljárások alkalmazásával, amelyeket a festészettől kölcsönzött. Ezt az illúziót szolgálja voltaképpen a filmképen minden elem, beleértve a színészek mozgását, a perspektívát, az árnyékokat, valamint így tovább. Nos, egészen más eszközökkel dolgozik egy történetmesélő 3D-film, ugyanis nem annyira operál a festészet, vagy a fotográfia technikáival, mint olyan térbeli, valamint mozgásra épülő művészetekre épít inkább, mint a színház, vagy a tánc.
Ha még egy kicsit tekintünk távolabb, akkor láthatjuk, hogy a fejlődése két fő irányt vehet fel a háromdimenziós filmeknek. Az egyik a régi Mélies–Lumiere-féle látszólagos ellentétpár leképezéseként, amelynek köszönhetően egyrészt napjainkban is látható természetfilmekhez hasonló alkotások vetítése folytatódhat tovább az IMAX-mozikban, amelynek a valóság minél tökéletesebb leképezése lehet a célja a jövőben is. Ezen belül, még az igen közeli jövőben, az újdonságot jelenthetik az élő közvetítések. Amerikában a legnézettebb sporteseményeket a digitális már élőben adják le a háromdimenziós mozik, így aztán a csatárral együtt rohanhatunk a SuperBowl döntőn is, majd az ellenfél játékosa vele együtt öklelhet fel is.
A látványra, valamint a játékosságra koncentráló filmkészítés a másik irány, amely a filmek megvalósulhatnak nyilván olyan populáris műfajok keretei között először, mint a sci-fi, a fantasy, vagy éppen a musical, amelyekkel megteremthető lenne a régóta kutatott közös nevezője a film, valamint a színháznak is.
Ahogy egyre olcsóbbá válik a 3D technológia, úgy szerepet kaphatnak végre az underground művészetek is, amint felfedezték a filmet az 1920-as években. Velük együtt képbe kerültek a különböző olyan avantgarde alkotók, mint Epstein, Dalí, Man Ray vagy éppen Moholy-Nagy László, akinek kezdetektől fogva a három, sőt ki tudja, még hány dimenziós film, valamint az azt vetíteni képes mozi terem, amelynek vetítenek legalább háromra a négy falából, mozgatta a fantáziáját.
Moholy a fotográfia, valamint a többdimenziós mozgókép között mindvégig csak egyfajta átmeneti állapotnak tartotta a kétdimenziós mozgóképet, viszont nagyon is úgy tűnik, hogy az idő őt igazolja.
Korántsem biztos, hogy a mozikat képes önmagában a háromdimenziós kép megmenteni, mivel azt olvashatjuk már a legújabb technológiai hírek között, hogy a 3D házi mozi rendszer már sorozatgyártásra érett, azaz a csodálatos élményében a háromdimenziós mozgóképnek részesülhetünk hamarosan már otthon is.
A nélkülözhetetlen velejárója a minden napi életünknek a szemüveg. A szemüveg története napjainkig hozzávetőlegesen átér 600-700 évet, aligha vitás pedig az, hogy olyanok is akadtak a megelőző századokban, akiknek szükségük lett volna rá. Ki, mikor, valamint hogyan találta fel a szemüveget?
Az a tény, hogy a feltételei megszületésének, megvoltak már réges-régen az optikai ismeretek, magára mégis sokáig váratott a találmány. Az i.e. 2000 tájékáról származnak az első emlékek, amelyek Ninivéből kerültek elő. Kvarc-kristályból csiszolt lencsék voltak ezek. A XIX. sz. elején Sir Austin Henry Layard. régész volt a feltáró.
Körülbelül tíz dioptria törőerejű lehetett a ninivei lencse. Találtak még más helyeken is ehhez hasonló leleteket, mint például Pompej romjai között, vagy Tyrusban, valamint Főniciában. Az a lyuk gyakori volt, amely felerősítéshez szükséges. Ebbe fűzhettek bőrt, viszont a bronz, vagy az arany foglalat nyoma is olykor fellelhető.
Díszítésre, ruházat ékesítésére használták inkább ezeket, a lencséket, nem pedig optikai célokra, mivel nem voltak eléggé átlátszóak a csiszolt kristályok. Csiszolt smaragdokat használtak a vésnökök, hogy fáradt szemüket kíméljék a római birodalomban. Néró császár is, aki csiszolt smaragdon át szemlélte a gladiátor küzdelmeket, követte ezt a módszert.
Az a valószínűleg megalapozatlan nézet is innen terjedhetett el, hogy rövidlátó volt Néró. Ugyanis az a tény sokkal valószínűbb, hogy a szeme pihentetésének a céljából az ősi alakját használta a napszemüvegnek a császár. A kereszténység terjedése a római birodalom hanyatlásával, a III. században, indult el párhuzamosan. A kettészakad birodalomban az egyház minden irányba kiterjeszteni igyekezett növekvő befolyását, akár tűzzel-vassal is, ahogy a vívmányait az úgynevezett „pogány” görög-római kultúrának írtja.
Az időrendjében a fejlődésnek hatalmas hézag támadt, amit ki töltött a fejlődése az iszlámnak, az elő ázsiai – az észak afrikai, az arab tudósai által közvetített tudás, amely meglepő gyorsasággal terjedt el. A középkor keresztény Európája csak később a IX.-X. századtól veszi át az általuk tovább fejlesztett optikai megfigyeléseket, tapasztalatokat, amelyek a fejlődést viszik tovább.
A matematika, a természettudományok és ezen belül a fénytan ismereteire fektettek nagy hangsúlyt az arab világban. Tudták, hogy bonthatók összetevőikre a színek. A IX. századi Alhazen optikája számít kiemelkedő, mivel ő volt az, aki rájött, hogy nem a szemből, hanem a tárgyakból indul ki a fénysugár, és ezt csupán csak felfogja a szem. A törvényét is ismerte a tükrözésnek.
Három részből tevődött össze Alhazen optikája. Az anatómiával, a látás körülményeivel, a tárgyak, színek felismerésével az első, valamint a második, míg optikai csalódásokkal, a különbözőségeivel a fél szemmel, valamint a két szemmel való látásnak, továbbá azon megállapítással is, hogy a betűk felnagyítására is alkalmas az üveggolyóból kihasított, gömb, valamint síkfelület által határolt átlátszó szelet, a plánkonvex lencse, a harmadik foglalkozott.
Az úgynevezett olvasókő volt ez, amit kódexmásolás, vagy iniciáléfestés közben használtak fel a gyengülő látású szerzetesei is az európai kolostoroknak.
A ferences szerzetest Roger Bacon (1214-1294) tekintjük a nagyító-lencse feltalálójának. Az alapvető felismerése az, hogy a gyenge látóképességűek, hatásos segédeszköz lehet a plánkonvex lencse főleg az öregek számára. Akadálytalanul nem terjeszthette a tanait, ugyanis az egyházzal került szembe, szigorú felügyelet alatt csaknem negyven évig állt. Elfelejtették javarészt a műveit, így csak jóval később kerül sor a méltatásukra.
A Velencei Köztársaságban készítették, Muránóban az első olyan szemüvegeket, ahol már egybefogták a két lencsét, így helyezhették azt az orrnyeregre, valamint olvasás közben tartották fél kézzel.
Az egyik híres központja volt a kristályüvegiparnak a város már a XIII. században is. 1301-ben tagjait egy szigorú rendelettel kötelezte az üvegiparos céh, hogy áruikat készítsék csak valódi kristályüvegből: szemüveglencséket, díszgombokat.
Megsemmisítették a hamis árúkat, valamint büntetést kellett, hogy fizessen az, aki készítette. Az üvegtermékek gyártásának titkát féltve őrizte a velencei tanács, valamint szemüveget csak az készíthetett az ama bizonyos 1301-es rendelkezés szerint: „aki előttünk megjelenvén bebizonyította a szakmához szükséges tudását és a készítés módjában való jártasságát.
Továbbá esküt tett munkájának becsületes folytatására.” - Gács Andrásné-Soltész Gáspár/2/ 22-23.o. Sz. t. Mint a tudás jelképe gyakran jelenik meg képeken, szobrokon az olvasókő, valamint a szemüveg.
Az egyházi épületekből került elő a legtöbb szemüveglelet. Azzal, hogy jórészt csak a papok illetve szerzetesek tudtak írni, ez könnyen magyarázható. 1660-ban Szent Jeromosnak, a látszerészek védőszentjének oltalmába ajánlotta készítményeit egy firenzei szemüveg készítő a műhelyének a cégtáblájára írt felírat szerint.
Az optikusok védőszentjének Jeromost talán azóta tartják. Viszont vita dúlt évszázadokon át arról, hogy a szemüveg feltalálásának dicsőségét melyik város tudhatja magának. Firenze, valamint Pisa volt a két nagy, kiemelkedő vetélytárs.
A XIV. század legelejéről való a szemüveg első említése, ami egy orvostudományi tankönyvben található meg. Bernard de Gordon mellesleg ír egy szemkenőcs mellett róla, hogy abban az időben általában szemkenőcsöt, vagy szemvizet használtak a látás javítására.
Spanyolországban egyenesen az etikett részévé vált a szemüvegviselés, mi több szolgált még szépítő eszközként is. Valaki minél előkelőbb volt, megillette egy annál nagyobb pápaszem, így működött, mint egy státusz szimbólumként is.
Ebből az következik, hogy viselték azok is sokan, akiknek szükségük nem lett volna rá egyébként. Azért szolgálta, valamennyire a szem védelmét is a divat mellett, mivel óvott a por, esetleg a nap tűző sugárzása ellen. A szemüveget divatból viselőket Cervantes Don Quijote-jéban gúny tárgyává is teszi: „Hirtelen két bencés barát tűnt fel az úton. Hatalmas öszvéreken ültek. A szerzeteseken porvédő szemüveg volt, kezükben napernyő.”
Gyakrabban találkozunk a szemüveggel a képzőművészetben, mint az irodalomban a reneszánsz, valamint az újkor kezdetén. Számtalan alkalommal spanyol, németalföldi művészek alkotásaiban. Ennek az oka az, hogy nem volt egy olcsónak mondható árucikk. Az már nem volt egyszerű halandó, akinek ilyesmire pénze, tekintélye volt. Például Fernando Nino de Guevra bíboros, a híres, hírhedt inkvizítor is ezek egyike volt, aki az önarcképét szemüvegben festette meg.
A primitív, dísztelen anyag volt az első megjelenési formája a szemüvegnek, viszont idővel a nemes, értékes, nemesfémből készített remekek felé mutatott a fejlődése, a luxuscikké válással együtt.
Sokáig érvényesült ez a tendencia, mivel csak kevesen értettek a lencsecsiszolás művészetéhez, valamint ékkőnek tekintették a lencsét. Igen csekély volt a száma az írni, olvasni tudóknak. A könyvnyomtatás, valamint a reformáció elterjedése a nagy változást jelentette. A szükséglet a szemüvegek iránt meg növekedett.
Nem követhető pontosan nyomon, hogy a két darabból kezdetben összeállított, szegecselt szemüveg fokozatosan hogyan alakult át. Viszont előfordult már a XIII. században olyan, mint például a fonalra fűzött szemüveg, vagy a kengyeles kialakítás, az egy darabból álló keret, a bőr, a fém, a szaru alapanyagból készült szemüvegek a XIV.-XV. században, viszont a sapkához erősíthető úgynevezett sipka szemüveget is találunk.
A csuklós szemüvegeket csuklópánt („zsanér”) fogta össze, így összehajthatóvá vált.
A XX. században is népszerű volt sokáig a „csíptető” az „alkotások” közül, ami divatcikk is volt egyben. Az anyaga lehetett szaru, ezüst, aranyozott fém, arany teknőcpáncél is.
Hasonlított egy összecsukott ollóra az úgynevezett ollószemüveg, amelynél egyesültek egy Y alakú nyélben ennek a két lencsefoglalattal ellátott szárai.
Ennek a lorgnette, a lorgnon lett a tovább fejlesztett változata, amit készített állítólag egy Georg Adam nevű londoni optikus 1780-ban. Majd a monocle-lorgnette a XVIII. század végén, amely szemüveget a homlokpánt segítségével halántékszemüvegként a szemgödörbe kellett illeszteni. Az első bifokális szemüveg egy nagy előrelépés volt, amelyet egy francia optikussal készíttetett el Benjamin Franklin. A keretében pontosan egyenlő középosztással két-két fél lencsét lehetett találni, ami lehetővé tette ezzel, hogy lehessen írni - olvasni - dolgozni egy szemüveg segítségével.
Gyorsan fejlődött a kezdeti szakaszában a szemüveg megjelenésének a német optikai ipar, valamint Európában vezető szerepet játszott sokáig. Az angol optikai ipar tőle átvette ezt a pozíciót, majd a németét felülmúlta a francia áruk minősége is már a XVIII. században. Napjaink kétszárú, fülre tapadó változatát is a szemüvegnek a század közepén Thomin, egy francia mester alakította ki. A XIX.-XX. század fordulóján a német optikai ipar újraéledt.
Jena lett a fellegvára, mivel Karl Zeiss, aki az itteni egyetemen műszerészként dolgozott, Weimarban kívánt üvegcsiszoló műhelyt nyitni, de nem kerülhetett sor erre a szakmai féltékenység miatt. Jénában nyitotta meg Zeiss-féle műhelyét, ami aztán a mai világcéggé fejlődött.
Az elterjedését a lencsecsiszolás mesterségének az egyre növekvő kereslet törvényszerűen követelte meg. Vele eleinte a tükörüveg-készítők foglalkoztak mindenütt, viszont kiderült elég hamar, hogy a pontos kidolgozása, csiszolása a lencséknek, nem egyszerű kézműipari munka, hanem különleges precizitást, kézséget igényel.
Az időben visszafelé kell haladni a középkor utolsó századáig, míg az első szemüvegkészítő céhek, feltehetően a flamandoknál, valamint az olaszoknál kialakultak, mivel az ipar itt hamar fejlődésnek indult, viszont nincs írásos adat erről. Van azonban arról, hogy szigorúan zárt testületek voltak a céhek, megkövetelték a komoly mesterségbeli tudást tagjaiktól, valamint titokként őrizték a szakmai fogásokat. Regensburg, valamint Nünberg városa volt az a hely a XV.-XVI. Században, ahol a szemüvegkészítés egy virágzó mesterség volt.
Egy úgynevezett „szabad ipar” volt Regensburgban, ahol az idegenben való tapasztalatszerzést tagjaitól megkövetelte a látszerész céh, hogy aztán hasznát lássa a közösség ennek. Ezzel pont ellenkezőleg Nünbergben a szemüvegkészítés egy „zárt ipar” volt, csak odahaza, csak bennszülött folytathatta és pedig haláláig, nehogy avatatlan kézre jussanak az eljárások. Eldöntötte azonban az idő, hogy nem volt perspektivikus az utóbbinak a létjogosultsága.
A szakmai rátermettségüket az inas idő letelte után bizonyítani kellett a mestermunkák elkészítésével. Megnövekedtek az igények, valamint ezzel párhuzamosan luxuscikkből, célszerű használati tárggyá vált a szemüveg, amelynél a fontossági rangsor élére került a kisebb súly, a nagyobb rugalmasság, valamint a könnyebb kezelhetőség. Ezért a keményebb, valamint olcsóbb ötvözetekből való keretalapanyagok a lágyabb, tiszta nemesfémből készült drága keretek készítését váltották fel. Szembe kellett néznie főleg a francia, valamint az angol konkurenciával az egy időre visszaesett német optikus iparnak.
Megjegyzendő, hogy míg vezető szerepét visszavette a jénai Zeiss-Abbé-Schott korszakkal a XIX. század közepén, addig a XVII.-XVIII. század fordulóján olyan fizikusok eredményeire támaszkodott az angol optikai ipar, mint C. Huygens, Isaac Newton.
A gyakorlatban az optikai ipar, amelynek a tudományos megfontolásokra épül, valamint a szemüveg a legfontosabb produktuma, a terjesztésénél minden tudományos alapot, vagy akár orvosi vizsgálatot nélkülözött.
A portékáját maga a mester értékesítette a szemüveg készítő műhelyben. Az üvegeket maga próbálta sorra a vevő, mígnem azt megtalálta, amivel legjobban látott. Ez még a XX. század első éveiben is Európa szerte volt így. A heti vásáron a portékájával jelent meg a vándorló optikus, valamint a neki megfelelőt kereste ki ugyanúgy próbálkozva a nép is, mint századokkal előtte az ősei tették.